Helló 2012! Szoktam én Boldog Új Évet kívánni és a sötétben a petárdák hangzavarában elmormolni egy imát, hogy a következő év jobb legyen, oh, add istenem! Ebben az évben már ez is elmaradt, csak annak kívántam Boldog Új Évet, aki kiprovokálta, az ima pedig nem használ. Minden év egyre nehezebb, egyre fogy a power, egyre kevesebb álmom van, egyre kevesebb az elvárás az élettől, másoktól, magamtól. A 2011 is kivette a zsíromat, örülök neki, hogy vége...Agyam kis eldugott tekervényében mégis ott motoszkál az ostoba, minden alapot nélkülöző hit, hogy már ennél rosszabb nem jöhet és majd már csak jobb lesz...A büntető jog szavaival élve: tudatom átfogja aktív és passzív magatartásom következményeit, de könnyelműen bízom a negatív eredmény elmaradásában. Az életem nem szándékos, csak gondatlan cselekmények sorozata. Tulajdonképpen nincs is min csodálkozni, és nem is értem miért hiszem azt, hogy a dolgok majd maguktól megjavulnak. De nem látom cselekedeteim irányát és nem is bízom azok értelmében.
A mai naptól Magyarország a nevünk. A mai naptól új alkotmány van. A mai naptól nem lehet dohányozni zárt helyiségben, közterületen, a megállókban és nagyjából sehol. Nem is dohányzom, nem érint. A mai naptól megszűnik az adójóváírás, a mai naptól kevesebb a fizetésem, a mai naptól drágább az életem, ugyanakkor ez senkit sem érdekel. A mai naptól már alig egy év és 30 leszek. Adja a Jóisten, hogy megünnepelhessem! A mai napon elmorzsoltam a szemem alatt egy könnycseppet, ami belehullott a végtelennek hitt idő gyorsvonatának kerekei közé és halálra zúzta magát. Az idő rohan, nélkülem és én soha nem érem utol. Próbálok zajt csapni, hogy ne halljam a gondolataimat. Próbálom elnyomni azt, ami belül van. Miért? Csak, mert már feladtam a reményt, hogy megtalálom az utam, hogy az lehetek, aki lenni szeretnék, igazából nem is tudom mi szeretnék lenni, azon kívül, hogy boldog és azt nem tudom hogy kell csinálni. És mégsem bírom a szolgaságot, nem tudok alázattal viszonyulni az élethez, nem tudok még igazán jól hazudni magamnak és másoknak, csak egyre türelmetlenebb, idegesebb, elkeseredettebb és kielégületlenebb vagyok. Őrülten dobálom az egyik álarcot a másik után, bújok mögéjük mintha bármelyik passzolna, mégsem merek meztelenül megállni a tükör előtt.
Mit kaptam 2011-től? Voltam az őrület határán, érzelmileg padlón, apám beteg lett, sikertelen és sikeres vizsgák, már úgy érzem, mintha az egész életemet végig vizsgáztam volna, közben egy igazán fontos vizsgám nem volt még az életben. Esküvő is volt, csak nem az enyém, meg lett gyerek is, hál istennek az is csak a barátnőmé. Egy évvel idősebb lettem, de bölcsebb nem. A fizetésem ugyanannyi, létminimum, lelki fejlődésem során megtapasztaltam a kínlódás, és a szorongás, meg a félelem sokszínűségét. Fogalmam sem volt, hogy ezeknek az érzelmeknek ennyi árnyalata van. Azt is tudom már, hogy milyen tapintású a padlószőnyeg az őrület előszobájában. Barátságos hely! Félek sokat fogok még odajárni...
Édeskeserű zenét hallgatok, mint Bibliát fogom a 2012-es naptárat, könnyezek, és bizonytalanul toporgok, állok egyik lábamról a másikra. Megvalósulhat-e még bármi a maradék álmaimból? Mi lesz velem ebben az évben? Februártól úgy tűnik munkám sincs...Vizsgák...kibaszott vizsgák! Még kettő van elméletileg, de nem bírom magam rávenni a tanulásra, ezzel már torkig vagyok. Tehetetlen vagyok, és ez az erő lehúz még akkor is, amikor ideig, percig buzog bennem a tettvágy.
Csak csöndben várok, mint a halálra ítélt a kivégzés előtt, és csak azért adok hálát,hogy még velem vannak, akiket mindennél jobban szeretek.
Csak normális életet szeretnék! Túl nagy kívánság ez egy nem normálistól? I'm loosing the control and it scares me! Nem szeretnék már nagy érzéseket, nem szeretnék már csontig, gyomorig hatoló szenvedélyt. Csak egy kanapét, ami csak a miénk és egy embert, akihez odabújhatok, ha fázom és ő nem lök el, mert neki épp magával van baja. Szeretném megfogni a kezét, odahajtani a vállára a fejem és belesúgni a fülébe, hogy örülök, hogy itt van és ő van itt és mekkora erőt ad, hogy ezt megtehetjük. Köszönöm, hogy velem van, elfogad én pedig ezt mindennél többre becsülöm és ha felállok innen a mi kis szigetünkről, akkor velem van ez a motiváló érzés, amit neki köszönhetek. Sebezhetetlennek érezhetem magam mellette, mert vigyáz a lelkemre és támogat abban, amit csinálok. Istenem! Már nem keresek lepedő virtuózt, macsót, Brad Pittet vagy bármilyen tökéletesnek tűnő ideált. Csak azt akarom, hogy ne húzzon le. Csak azt akarom, hogy azt az odaadást és biztonságot kapjam vissza, amit én is adok.
Olvastam a régi irományaimat és rájöttem árnyéka vagyok önmagamnak. Megtört ez az ember. Szedegetem össze a kibaszott szilánkjaimat és megvágom magam minden kurva szilánkkal újabb húst tépek ki magamból. Mégsem tudom elengedni, mégis görcsösen fáj a hiánya. Olyan mint egy szál cigaretta, amíg szívod földöntúli a boldogságod, aztán amikor nincs csak fáj, rájössz, hogy hosszú távon meg is öl mégis kell.
Aztán azt álmodom mellé fekszem megsimogat és semmi baj sincs. Imádom, de nem bírom elviselni! Ordítani tudnék! Beleordítanám az arcodba, hogy mennyire utállak! Utállak azért, mert nem szeretsz, mert engem alázol meg, azért mert mások téged aláznak! Utálom, hogy gyerekes vagy, utálom a depressziódat és baszd meg! Rád borítanám az asztalt hozzád vágnék tányérokat, vázákat, mint az olcsó szar filmekben, ahol az emberek elvesztik a kontrollt és amit mindig megdöbbenéssel néztem, mert ez a kirohanás annyira távol áll tőlem! Utálom a gyengeségedet, azt, hogy nem lehet rád számítani soha! Utálom, hogy szenvedsz az élettől és miattad én is szenvedek! Felgyújtanám az összes rohadt ribancot és nem ribancot, aki nem ad neked visszajelzést arról, hogy te milyen csodálatos vagy! Baseball ütővel ütném a karodat, amire annyira szeretem ráhajtani a fejem. Úgy bosszút állnék azért a sok fájdalomért és csalódásért, amit nekem okoztál, akkor amikor nem álltál mellettem, amikor csak nehezítetted a helyzetemet, miközben segítened kellett volna! Utálom a nemtörődömségedet és utálom a szüleidet, akik annyira leszarták milyen ember leszel és nem segítettek, amikor pedig segíteni kellett volna! Utálom az apádat, aki soha nem volt férfi és aki a motorokkal meg a pisztolyokkal kompenzálta ezt! Egyszer csinált úgy, mintha férfi lenne, akkor, amikor legyártotta azt a szakajtónyi gyereket, akik ti vagytok a testvéreiddel. Utálom, hogy nem vállalsz felelősséget semmiért, hogy bizonytalankodsz, hogy nem vigyázol rám és nem akarsz boldoggá tenni, mert máshol keresnéd a boldogságot, ott ahol nincs is. Utálom, hogy beengedtelek a lelkem olyan kapuján, ahonnan már nem tudlak kizárni és ha meg is teszem elviselhetetlenül fáj! Utálom a depressziómat, amit tőled kaptam! Utálom a görcsöt a gyomromban, amit azért érzek, mert te nem szeretsz úgy, ahogy megérdemelném! Utálom, hogy mindig megmagyarázom, hogy neked van igazad, még akkor is ha ütsz, vágsz. És utálom, hogy túl gyorsan meg tudok neked bocsátani. Az anyámat is megölhetnéd, azt is megbocsátanám! Miért nem tudok rád haragudni, amikor gyötörsz és bántasz és én miért hagyom? Utállak és szeretlek mindennél jobban! Hiányzol bazd meg! Csak túl akarok lenni rajtad és nem tudok túl lenni rajtad, mert igazából nem akarok túl lenni rajtad! Rögeszmésen szeretném, ha működne, de nem fog. Menj a picsába! Nem akarok rólad többet hallani sem! Nem látod? Már megint sírok! Szánalmassá teszed mind a kettőnket! Egy senki vagyok melletted! Én ugyanazt a fájdalmat és megalázást érzem mint te! És azért sem vállalsz felelősséget! Igen könnyebb engem elküldeni, mint rendet rakni a fejedben! Utállak, hogy ilyen önző vagy és közben azt hiszed magadról, hogy mennyire önzetlen! Mártírkodsz, követeled a segítséget és amikor segíteni próbálnak, akkor elküldöd az embert a halál faszára! Segítsen rajtad a kurva nénikéd vagy az, akinek két anyja van! Rajtam ki segít? Neked kéne bazd meg, igen neked! De hol vagy most is? Sehol! Nyalogatod a kibaszott sebeidet vagy alszol! Tudod mit? Ha ennyire kell a más pina, akkor a következő lesz: Kézen foglak vasárnap este, elmegyünk egy kurvához, kifizetem a cechet és megvárlak odakint. Lehet majd választani. Ott leszek én, az arcomon mindent látni fogsz és ott lesz az a másik lány. Lehet választani! Ha bemész nem tudom mi lesz. Nem tudom megígérni, hogy amikor túl vagy a dolgon és kijössz mi lesz velünk. Lehet többet nem nézek rád, lehet nem fogom tudni megbocsátani, de az is lehet, hogy jobb lesz, mint eddig volt és el tudom nézni ezt neked. Egy dolog biztos, amikor kijössz ott leszek, de nem tudhatod mi vár rád odakint. Aztán lehet nem bemenni, akkor viszont elfelejted ezt az egészet, befogod a szádat és normális leszel velem, lenyeled, hogy egy gyenge szar vagy, vagy belátod, hogy fontosabb vagyok neked én, mint a késztetéseid, nekem mindegy hogy magyarázod. A döntés a tied!
Kétségbe vagyok esve, megőrülök már! Hogy kaparjam össze szánalmas kis önmagamat? Ölöd a lelkem és közben vigyorogsz rajta, hogy lám de jó, másnak is fáj annyira mint nekem! Azt hiszem lázas vagyok. És tanulnom kéne. De gyűlöllek, hogy ezt teszed velem! Gyűlöllek!Éhes vagyok, de enni sincs kedvem...Gyenge szar vagyok, hogy nem tudok magamon segíteni...Bajban vagyok...fáj!
Ma akartam írni, de látva, hogy elvesztek bejegyzéseim elment a kedvem. Leszarom! Köszi freeblog, jók voltatok! Azért én szerencsére nem gyakran írok, így rákerestem a googleban a pontos blogcímemre és a november 1.-i archivált változatot megtaláltam, onnan másoltam ki a három utolsó, hiányzó postot, mert egyébként a google reader üres volt. Úgy látom nálam az ez év júliusiak után írottak mentek a lecsóba. Régebbieket ugye nem érinthetett a hiba, vagy nevezzük automata harakirinek?
Tudod a mi kapcsolatunk annyira klasszikusan szar, hogy minden benne van, ami egy romantikus filmben benne kell legyen. Bármelyik romantikus izét is nézem felismerem benne a kapcsolatunk kicsi mozaik szilánkjait. Én már végig szántottam az érzelmek teljes palettáját mióta veled vagyok. Azt hittem belehalok az örömbe, majd azt hittem belehalok a fájdalomba, és a kettő között is volt már minden. A történet pedig nem tudom, hogy hol és milyen módon végződik, de van egy olyan érzésem, hogyha ki is szállsz az életemből az soha nem szól majd örökre. Ha akarnálak sem tudnálak elveszíteni...
Persze ez csak egy érzés, nem tudhatom biztosan, hogy így van-e, ezért mindig halálra rémülök, ha felmerül ennek a lehetősége. Mindenki le akar beszélni engem rólad. És józan ésszel átgondolva nekem is ezt kéne tennem, lebeszélni magam rólad. De elloptad a lelkem egy apró darabkáját, ami nélkül úgy érzem nem tudok tovább élni, ha nem adod vissza. A baj az, hogy nem tudod visszaadni, mert én már neked adtam, és nem is akarom visszakapni. A mi kapcsolatunk szar, de a kapcsolat tudatalattijában ott munkál az összetartás és összetartozás igénye, szükséglete, ami olyan, mint az éhség csillapítani kell, különben megöl. Azon töprengek vajon ez a szar kapcsolatok közös ismérve vagy minden fontos kapcsolat így működik?
Az élet elviselhetetlen újra. Nem érzek mást csak a halálfélelemmel vegyülő szorongást, azért mert nem vagyok elég jó, nem felelek meg az elvárásoknak. Anyám, aki nem dolgozik csúnyán néz rám, mert én nem vagyok hajlandó elmenni egy multihoz, ahol tudom milyen szellemiség uralkodik. Nem vagyok hajlandó meghajolni a pénz miatt, és olyan környezetben dolgozni, pedig minden és mindenki arra kényszerít. Az ő szemében ezért egy naplopó vagyok, bár dolgozom csak kicsit kényelmesebben, mint szokás, jóval kevesebb pénzért, mint szokás. Ugyanezért az állítólagos szerelmem szerint, aki évek semmittevése után 10 hónapja egy multinál dolgozik, és most 40.000,- Ft-tal többet kap majd, mert valaki kipusztult és őt tolják a helyére "durcás kisgyereknek" tart, aki nem törekszik, nem tart sehova, de lám ő...
Félek az éjszaka csendjétől és még jobban a reggelek napsugarától. Egy senki vagyok. Elhittem magamról, hogy nem érek semmit, elhittem, hogy csak akkor leszek valaki, ha a fenti elvárásoknak megfelelek. A tények: valóban nem tudom eltartani magam egyedül a jelenlegi helyzetemben. Ez frusztrálttá tesz, és ezért még szemrehányásokat is kapok. Érzelmileg ki vagyok hajítva az utcára, és olyan emberek köpnek arcon, akik alig vagy egyáltalán nem tettek eddig semmit az életért. Az ő ítéletük miatt érzem magam kutyául. Ha ők nem ítélkeznének az én bíráim úgyis megtennék. Nem bírom elviselni magamat! Nem tudom mik az elvárásaim magammal szemben, de azt érzem, hogy messze alulmúlom őket. Feje tetején van minden, legszívesebben elbújnék a világ elől. Nincs társam, elveszett a legjobb barátom. Az elszigetelődés kétségbeejtő, elviselhetetlen! Nincs támaszom és én sem vagyok támasz magamnak. Hová tartok? Nem tudom! Csak pici vagyok, tanácstalan, félek a csendtől, a holnaptól, a félelemtől, az egyedülléttől, az elszigeteltségtől, attól, hogy nem vagyok elég jó. És minden körülöttem azt bizonygatja, hogy kevés vagyok, nem vagyok elég jó, nincs rám szükség. Ha elfelejtenék levegőt venni vajon megengedné az élet, hogy csendben elhagyjam őt, vagy kapálózna utánam és visszarángatna a szorongásba, a szenvedésbe? Istenem! Adj esélyt, hogy elmondhassam a miértjeimet és megértsék a válaszaimat, és légy irgalmas, hogy te is elmondod miért kell ezen keresztül mennem, mi ennek az értelme? Istenem, add kezembe a megértés almáját és legyen édes, amikor beleharapok!
Elviselhetetlenek az érzéseim, muszáj kikapcsolnom őket, minden érzést, mert csak így tudok létezni.
Istenem, kérlek küldj valakit, aki most megölel! Mérhetetlenül magányosnak érzem magam ebben a pillanatban és a lelkemben űr, az izmaiban feszültség van! Futnék most, ki az életemből, magam elől, az életem és minden szereplője elől. 29 éves leszek néhány hónap múlva, és nem tartok sehol. Nincsenek céljaim, nincsenek ötleteim, nincs már hitem sem. Nem vagyok már semmi, csak egy heroinfüggő, aki a heroin helyett egy másik emberen csüng, egy másik ember rabja. Minden más leépült körülötte, és elfelejtette, hogy hogyan kell cselekedni. Állok egy körforgalom közepén, aminek kihajtóit leradírozták a térképről. Bénultan nézek körbe és kutatom a lehetőségeket, de azok valamikor eltűntek. Istenem! Most már örökre itt maradok? Küldj valakit, aki átölel, kézen fog és kivezet innen, aki újra láttatja majd velem a kifelé vezető utat, legalább csak egyet!
Mindig azt hiszem elértem a legalját, és mindig rájövök, hogy van még lejjebb, aztán tovább zuhanok. Most szilárd talajt értem a gödör alján. Nyirkos, hideg, sötét van és a fejemet is bevertem, de legalább szilárd. Hát ez a legalja, legalábbis azt hiszem. Nem akarok már tovább zuhanni, már így is össze vagyok törve. Felállok és próbálok körülnézni a vak sötétben. Egyelőre nem látok semmit, csak a lelkem mélyéről feltörő kétségbeesést érzem. Na innen hogy lesz kiút?
Szembe kell néznem azzal, hogy az, akit én a világon mindenkinél jobban szeretek, nem szeret viszont engem ugyanúgy. Soha nem leszek a szemében A NŐ. Ha megfeszülök sem tudok kivívni csodálatot nála, mert ő nem tud lemondani arról, hogy a nő a legmagasabb szintű esztétikai élményt is nyújtsa számára. Én már nem nyújtom ezt, csak izzadságszagúan próbálok kipréselni a szeretett személyből valamit, ami soha sem volt ott.
Nehéz megemésztenem ezt a gondolatot, hisz a magam részéről én is jó pár dologról lemondtam, félre tettem, és tudomásul vettem, hogy nincs meg benne, csak azért, hogy tiszta szívből, őszintén szeretni tudjam. Bizonyos szempontból tehát ő kevés a számomra, de úgy tűnik én még kevesebb vagyok az ő számára, és ő nem mondd le értem semmiről.
Azt mondja úgy szeret engem, mint a húgát. Én meg úgy szeretem őt, mint a kisfiamat, bár előtte csak azt mondom, hogy mint a bátyámat. Mindent el tudok nézni, meg tudok bocsátani, nem tud semmit tenni, ami megbocsáthatatlan volna számomra. Persze mindeközben darabjaimra hullok lélekben és folyton egyre mélyebbre zuhanok az üregben. Neki ez fel sem tűnik, de ha igen, akkor sem érdekli, nem akar megfelelni nekem, nem akar megkímélni magától, de elveszíteni sem akar, ezért csak hagyja, hogy vergődjek mellette. Lehet, hogy már megint a cél előtt adom fel, lehet, hogy szépen csendben, ahogy kifárasztottuk egymást megindulna egy változás, ami a rég áhított célhoz visz, de én már nem bírom tovább. Nincs ígéret, remény, ami tovább tartaná bennem a lelket. Elég volt! Felfelé akarok menni, nem lefelé!
Olyan ő nekem, mint egy második tőr, amit a szívembe döftek, megforgattak, és mélyebbre hatolt, mint az első. Majdnem megölt. És én hagytam.
Azt is mondta néha megkíván, de csak néha. De már ez is nagy dolog ennyi év után, higgyem el. Én meg kívánom őt nyomorult kis életem minden rohadt percében. Furcsa játéka ez a kegyetlen életnek. Ő az a szín, hangulat, mozdulat,érzés, forma, ami pontosan megfelel annak, amit zsigerből kívánok, és passzol. De én nem ilyen vagyok számára. Szeret, de én nem passzolok az elképzeléseihez, nincs kemény seggem és billiárd asztal simaságú hasam. Ő pedig erről álmodozik, erről ő nem tud lemondani, és én nem fogok tudni ennek sohasem megfelelni, bármennyire is szeretnék. Egy ideig hajtja az embert, ha nagyok az elvárások felé, de amikor már nyilvánvaló, hogy azok teljesíthetetlenek, akkor már inkább hátráltatja, teher számára. Így most feladom. Itt az idő, már régen itt az idő, csak a fájdalom az, ami visszatartott, hogy lépjek. De fáj így is, mert vergődöm, és fájni fog úgyis ha lépek. Ha tovább vergődöm örök életemben fájni fog, lassan, kis adagokban mérgez majd, végül egy nap megfulladok szépen. Ha pedig elmegyek, meg fog szakadni a szívem, brutálisan fog fájni jó ideig, aztán már kicsit kevésbé, szűnni nem fog ez sem soha, de nem mérgez minden nap és esélyt adok magamnak arra, hogy boldog lehessek. A kapocs már úgysem old, ez már életem része lesz örökre.
Nehéz elfogadni ezeket a józan gondolatokat. Nehéz elfogadni, hogy külön jobb lesz, hogy kintről könnyebb lesz majd segíteni, hogy egyszerűbb lesz majd minden. Baromi nehéz lesz ezt végig csinalni, nem tudom, hogy képes leszek-e rá, - tekintve, hogy néhány alakalommal már kudarcot vallottam - de újra kell vennem egy nagy levegőt és el kell hinnem, hogy igen. Külön nem akarjuk, de együtt meg nem megy.
Nincs más kiút, nagy levegő és tovább kell lépni. Az ugyanis nem normális dolog, hogyha egy kapcsolatban nehézségek vannak, megbeszélik őket, megbeszélik a megoldási alternatívakat és a játékszabályokat, majd az egyik fél nem azon jártatja az agyát, hogy hogyan lehetne ezt rendbe hozni, hanem azon, hogy kitekintget a kapcsolatból. A könnyebb utat választja, amivel rövid távon orvosolja a problémát, hosszú távon viszont ugyanoda fog kilyukadni. És a következő nehézségnél újra a könnyebbik utat fogja választani. Én ugy gondolom, amíg szeretet és tisztelet van kölcsönösen, addig össze kell tartani és a nehezebb utat kell választani. Ha bármelyik hiányzik, bármelyik fél részéről, akkor már nem érdemes tovább erőlködni. Én nem tudom pontosan melyik is hiányzik ebben a jelenlegi helyzetben, de valamelyik nagyon.
Most nézem...látom már az üreg falait, rettentő mélyen vagyok, szárnyak kellenének, de talán a falon is fel tudok mászni. Csúszós, de elég sziklás ahhoz, hogy sikerüljön. De honnan a fény? Hisz ha felnézek a fény csak egy gombostű fejnyi kis pont a fejem felett, olyan mélyen vagyok. És ekkor rájövök, a fény belőlem jön...
Az edzőteremben Amanda arról gondolkodott, hogy ez a mostani világ jobb-e vagy rosszabb, mint az előzőek voltak? Mondjuk jobb volna-e ősembereset játszani vagy jobb ez az okos telefonos, internetes, youtubeos, facebookos, megbeszéljük a konfliktusainkat és nem csapkodjuk agyon egymást hirtelen világ?
Ekkor meglátta, hogy valami motorverseny megy a tévében, aminek a megnyitóját vagy a végét csípte el éppen és egy arénányi ember előtt csápol valami paprikajancsi, aki nagyon örül magának és ünnepelteti magát. Hadonászik az aréna közepén lévő kis dombon, a tömeg pedig zúg. Azt aaa! Ez istennek képzeli magát vagy mi a fene? Biztos jó lehet neki, biztos jó győztesnek lenni.
Aztán kinézett és karnyújtásnyira húsvér kockahasú nő libegett el mellette. "Bassza meg hát lejövök a konditerembe kis endorfint felszabadítani és itt is ezzel szembesülök! Kemény mell, kemény fenék, kemény has! Próbálok én is megtenni valami hasonlóért mindent, meg azért is, hogy jól érezzem magam, de az istennek nincs napi 2 órám erre, és persze zabálni sem tudok ennyit. Valamit rosszul csinálok, hagyjuk is a fenébe az egészet...De hát ha kinyitok egy újságot az is ezzel van tele! Keménykedek a munkahelyen is ha kell, és kell, mert szép szóból már senki nem ért. Sokkolni kell az embereket, hogy tegyenek valamit, vagy ne tegyenek olyat, ami a társadalmi együttélést rombolja, ám az ingerküszöbük nagyon magasan van. Most nézem, hogy ezt a kockahasú csibét se nézi meg minden férfi, aki lejött erőlködni, engem meg mellette már senki se. Egyszerűen már a kinézeteddel is sokkolónak kell lenned, átlagtól merőben eltérőnek, hogy egyáltalán rád nézzenek. Anyámmal is beszélgettem egyik nap, azt mondta elvontak a filmek, amik mostanában mennek a moziban, ő nem érti. Már neki is mondtam, hogy azért, mert az emberek érzéketlenek lettek és sokkolni kell őket. Ha nincs szex, erőszak, háború, elvontság, szokatlanság egy filmben, akkor az már nem is kelti fel a figyelmet. A szemünk sem rebben, ha az orrunk előtt agyon lőnek egy embert a tévében. Persze ha ezt real world, real time teszik, akkor más a helyzet, de azzal inkább ne találkozzunk az életben. Na az azért sokkol. Férfi embernél is legyen kemény, aminek keménynek kell lennie és ha nem kemény, akkor ne keménykedjen. Csak hogy ők se maradjanak ki a szórásból. Ha mondasz valamit annak is őszintének, húsba vágónak, egyértelműnek vagy épp szokatlannak kell lennie, hogy figyeljenek rá, hogy megértsék. Keménynek! A buli is legyen kemény, meg a munkát is nyomjuk keményen. Nem próbálkozni kell, hanem csinálni! Bassza meg, de kemény! Igazából valahogy kanyarodunk vissza az ősemberséghez, csak most már gépek előtt ülve, az arcunkat elrejtve keménykedünk. Így könnyebb! Semmire sincs idő, rohanunk, szupermaneket és szuperwomaneket kell nevelnünk magunkból és a kölykeinkből, hogy talpon maradjunk. Nincs idő lazítani, mindig spiccen kell lenni, pörögni nem betunyulni, mert akkor az a rengeteg másik elhúz melletted, alattad, fölötted, rajtad keresztül. Sokan is vagyunk, szóval semmi lazaság, mert baromira éhen pusztulsz mialatt kettőt pislogsz!"
Apró könnycseppet dörzsölt el Amanda a szeme alatt e gondolatok hatására. Igen, kemény ez a világ és bizonyos szempontból nagyon hasonlít arra, amit az ősember élhetett. Most nem bunkós botokkal járkálunk és vágjuk kupán egymást, hanem kemény szavakkal, gyors ítéletekkel és előítéletekkel, türelmetlenséggel, csomagolás nélküli kritikával, agresszivitással, összehasonlítgatással, ideák kergetésével meg piedesztára emelésével, abszolútumként való elfogadásával, teljesítménykényszerrel és azzal, hogy csak azt hisszük el, azt látjuk valódinak, amit a szemünk érzékel, közben az orrunkig nem látunk.
Csoda, hogy Amanda lassan érzéketlenné és nihilistává válik? Nincs semminek ára, aminek van az felbecsülhetetlen, megszerezhetetlen. A kis öröm illúzió csupán és azért van, hogy más ember lába alatt legyen lépcső, ami a mennybe viszi, miközben agyon tapossa a "kis örömöt", ami csak a tied volt itt lent a földön.
Igen, tapasztalásból büszkén jelentem, hogy a világ fejlődött, a bunkósbot szerepét most a szimbólumok töltik be, amit egyesek "mémeknek" neveznek. Mém kemény világ!
Az élet lassan megtapasztaltatja velem, hogy mit érzel. Sokszor idegenként állunk egymással szemben, meztelenül, nem halljuk egymás hangját, csak testbeszéddel tudjuk elmutogatni mi zajlik belül, mert egy golyóálló, hangszigetelő üvegfal van közöttünk. Látjuk mi történik a másikkal, de nem tudjuk elmondani egymásnak, mert nem megy, mert a testbeszéd olykor félreérthető és kevés. Csak állunk meztelenül 'tabut' játszva és nézzük, ahogy a másik feje vörösödik az üvegfal szomszéd oldalán, ahogy torkaszakadtából némán ordít velünk.
Én már megtanultam, hogy a legszebb emberi lény áll velem szemben az üvegfal mögött, és a fal az, ami nem hagyja, hogy megérintsem, pedig mindennél jobban szeretném. De néha, ha türelmes vagyok, tenyeremet a falra tapasztom, az üveg átmelegszik, és érzem a rezgéseidet. Aztán szépen képlékennyé válik kezem alatt az anyag és ha a másik oldalról te is megérinted a helyet, ahol tenyerem pihen, akkor érezni fogjuk egymást. Ha fülelsz ilyenkor furcsa neszként hallod is, amit mondok, és a megértés forró könny cseppjei átlukasztják az üveget, amin lassan átmászol és megölelhetsz. Aztán a szeretkezés után elalszunk és reggel újra ott a fal, amit nap mint nap le kell bontanunk, ha közel akarjuk tudni magunkat egymáshoz.
Ha nem megy a megértés saját belátásból, hát akkor olyan helyzetbe sodortatom magam az élettel, amiben te voltál, hogy átérezzem, amit nem értettem meg a tabudból. Mert eddig észre sem vettem ezt, de most mar látom, hogy így van, és nem az élet hoz engem ilyen helyzetbe, hanem én hozom az életet ilyen helyzetbe, hogy ezt tegye velem.
Most például minden előjel nélkül összezavarodtam. Nem szóltam neked, mert talán elmúlik majd. De túl sok fajta érzés lett hirtelen egy helyen. Olyan ez, mint amikor az ember sokfélét eszik és a gyomor felfordul tőle. Én nő létemre megláttam egy lányt az utcán, különösebben nem volt tökéletes szépség, de volt benne valami érdekes. Tetszettek a mellei is, először arra gondoltam jó volna nekem is ilyen, aztán mivel ezért mar nem tehetek semmit, mert a teremtés rajtam elvégezte a munkát, így csak meg akartam fogni, és csókolgatni őket. Aztán eszembe jutott egy ismerősöm barátja, akiben szintén volt valami, ami kellene nekem. Végül emiatt is elszégyelltem magam, hiszen eszembe jutottál te is. És meglepődtem, mert nem éreztem semmit irántad. Kellettek volna a lány mellei, egy leszbikus kaland, meg a srác is, a gyengédségével, ahogy arcomat cirógatja, elmondja mennyire szeret, vagy csak azt, hogy nőként mennyire csodál, és jött még egy csomó definiálhatatlan érzés is, amik csak még inkább összezavartak. És te nem voltál vágyódásom tárgya semmilyen módon. Pedig hozzád igyekeztem, de úgy éreztem fel tudnálak áldozni bármilyen új, szokatlan érzésért. Úgy kívántam egy vonalzót, aminek mentén rendet tehetek az érzéseim között, de nem találtam. Azt hiszem túl sok érzést engedtem be hirtelen. Ezt is, azt is, aztán már nem tudtam mit érzek.
Végül hozzád érkeztem és az ajtó előtt megjött az ismerős érzés, a remegő gyomor. Megálltam és lehordtam magam, hogy hogyan lehetek ilyen hülye picsa, ennyi idő után. Ki vagy te? Naprendszerem közepe vagy mi? Szégyelltem magam magam előtt a naivitásom miatt. Aztán beléptem összeszorult gyomorral, hogy vajon hogyan fogsz fogadni, mert ettől mindig félek. Most semmilyen voltál és én már ennek is örültem, mert legalább nem kellett küzdenem a depresszív passzivitásoddal. Most hirtelen az az Activia reklám jutott eszembe, amit úgy utalok: 'Az a normális, ha jól érzed maga!' Igen, én már megszoktam, hogy annak is örülni kell, ha semmilyen vagy... Minden esetre az érzelmi zavarodottságomban felfogtam Te miért balhéztál és balhézol velem hónapok óta. Felfogtam, megértem, de ez meg nem jogosít fel, hogy összetörj, mint valami üvegtárgyat.
Néha én magam vagyok az üvegfal, ami elválaszt kettőnket. Érzem a baj rezgéseit, felfogom, tompítom, visszalököm, össze akarsz törni, de golyóálló vagyok, és próbálok annyira átlátszó lenni, amennyire csak tudok, hogy ne lásd bennem tükröződni torz arcodat, nehogy megijedj saját magadtól. Nem tudom az okát, nem ismerem a baj forrását és azt sem tudom hogyan tudnék segíteni, csak állok, rezgek, ahogy rezegsz, aztán az élet megtapasztaltatja velem, amit nem tudtam felfogni, megérteni belőled, de a megértésen kívül semmi nem változik, bár a megértés idővel elvezet az elfogadáshoz, az pedig a lassú, csendes elmúláshoz.
Egy üvegbura alatt leborul a lelkem. Istenhez imádkozik, hogy szabadítsa meg a gonosztól, az őrülettől. Nem láttam soha istent, nem tudja materialista mentalitásom befogadni, hogy van, mégis kell egy mankó, ezért elképzelem, megteremtem őt, hogy legyen kihez imádkoznom.
Aztán odalép egy kislány, megkocogtatja az üvegburát, mélyen a szemembe néz és azt mondja: Már hiszek Neked! Hiteles vagy és bízom benned! Vigyázz rám, rád bízom magam! Téged látlak, érzem, hogy erős vagy! Fogd a kezem és bízz magadban Te is! Felnőttél ahhoz, hogy támaszom legyél, elárvult lelkem testőre. Kiállunk a világ elé és ha kell dacolunk vele, megoldjuk a gondjainkat, az életünket, mert elhisszük, hogy képesek vagyunk rá. Innen már együtt minden könnyebb lesz!
És lelkem a bura alatt a gyermek szavait elhiszi, már nem borul le többé, nem keresi istenét a vak sötétben, hanem felemelkedik és csak köszönetet mondva hajt fejet némán a kislány előtt, aki azért jött, hogy őt felemelje, és akinek az eljövetelét már nagyon várta.
A bal oldali listából egy időintervallum kiválasztásával megtekintheted az ahhoz tartozó bejegyzéseket.